Különkiadás:

Egy kedves barátom kérésére, ha nem bánjátok, közzétennék egy kis történetet.

Reménytelen

Írok, mert azt mondták jó, ha az ember kiírja magából a rossz gondolatokat. Először én is ezt hittem, de mostanra rájöttem, hogy ez csak rosszabbá teszi az egészet. És most jöhetne kérdés, hogy akkor most miért írok. Hát a válasz egyszerű. Azért, mert érezni akarok, még akkor is, ha az csak a fájdalom. 19 éves vagyok, vagyis inkább leszek, - de ez senkit nem érdekel, - és most ott tartok, hogy nem tudom, hogy a francért éljek. Csak az írás van számomra, és ezt nem csak úgy mondom, ez tényleg így van. Senkim sincs. Vagyis nincs olyan valakim, aki minden alkalommal átölelne és azt mondaná:
- Semmi baj, majd minden rendbe jön…
Úgy vágyok erre, és persze egy megnyugtató meleg ölelésre is hozzá, – persze az sem zavarna, ha az az ölelés inkább fagyos lenne, de akkor is – legalább erezném, hogy fontos vagyok.
A barátnőm halálának két hónap múlva lesz az egyéves évfordulója…
Sajnálom, ez most csak így fog menni, sok szünettel…
Szóval… Most lesz egy éve, hogy meghalt. Nem voltunk éppen süve-főve együtt, de azért kedveltük egymást. Sokszor beszélgettünk, és folyton megkérdezte, hogy hogy vagyok… Folyton mosolygott…
Most így visszagondolva talán jobban hasonlítottunk, mint gondoltam volna…
Az egész egy őszi napon történt.
Tudom, hogy furcsának és bizarrnak tűnik, és azt is megértem, ha nem hiszed el, de már lassan egy hónapja nem éreztem jól magam. Annyira nyomott voltam… Szinte fuldokolva ébredtem minden nap, és állandóan egy szorító érzés volt a torkomban… Az egyik barátnőm egyszer meg is kérdezte mi a bajom, de én alig bírtam körülírni… Össze-vissza makogtam egy rossz érzésről, meg hasonlókról, aztán feladtam, hogy megfogalmazzam, csak csöndben bámultam magam elé, és a beállt csöndbe minden gondolkodás nélkül beleüvöltöttem:
- Úgy érzem valami rossz felé haladunk, de nem tudom megállítani…
Kétségbe voltam esve, a barátnőm meg egyszerűen csak bolondnak nézett. Nagyon rosszul esett, de nem mutattam, ahogy semmi mást sem. Mindig is jól hazudtam, ez valahogy belém ivódott az évek során. Reflekzből hazudok bárkinek bármiről.
Emlékszem általánosban is, ha nem tudtam tanulni mindig tudtam puskázni, és soha nem buktam le, sőt ha az egyik osztálytársam beárult, és a tanár gyanakodni kezdett, a végén ő érezte magát rosszul, hogy meggyanúsított…
Tudom, hogy szörnyű ilyeneket olvasni, de végre be kell vallanom, hogy én ilyen vagyok, de csak azért, hogy védjem magam. Magányosan nőttem fel, apa nélkül. A testvéreim mind nagyon megszenvedték az elvesztését… Hiszen melyik gyerek ne lenne szomorú, ha meghalt az apukája? Hát a válasz egyszerű, ÉN. Igen… Vagyis nem, mert ez így nem teljesen igaz… Még csak négy éves voltam, és mindenki azt kérdezgette tőlem, hogy hogy vagyok… Nem tudtam mit feleljek… Nem, mert igazából senkit nem érdekelt, mindenki a saját fájdalmával volt elfoglalva… Amit persze megértek, és tiszteletben tartok, de akkor engem miért kérdezgetnek?...
Jól vagyok… Mindig ez volt a válaszom… De mintha nekik ez nem lett volna elég, utána folyton azt kérdezték emlékszek e RÁ… Igazából nagyon sokáig egy semleges igennel feleltem, de a végén már nem érdekeltek, megmondtam az igazat… Nem, nem emlékszek rá… Azt sem tudom ki volt ő… És erre a válasz? Ugyan kislányom, hiszen már négy voltál, muszáj emlékezned valamire… Erre igazán nem tudtam mit feleljek, és egy idő után kifogytam a válaszokból, és inkább csöndben voltam…
Csöndben tűrtem, és próbáltam nem érezni… Igen, tudom, egy újabb rossz dolog amit nem szabad kimondani, de ez van, én már csak az a szókimondó típus vagyok. Fogadd el, vagy fuss…
Szóval… Ez igazából az iskola miatt történt. Az osztályban voltam… asszem úgy nyolc lehettem. Igen, mert akkor született meg a nővérem kislánya, és mindenki velük foglalkozott, szinte hozzám se szólt senki… Szóval a teremben voltam, és éppen az ablakon bámultam ki amikor felvillant előttem apa arca, és könnyes lett a szemem, de szinte abban a pillanatban meg is éreztem a tanárnő meleg kezét a vállamon. Hát mit ne mondja eléggé megijesztett. Ugrottam egyet, mire a tanárnő kérdőn nézett rám…
- Mi a csudáért sírsz? – kérdezte semlegesen, de azért adott rá, hogy ne nézzem annyira érzéketlenek, és tettetett kíváncsisággal az arcomba bámult.
- Csak eszembe jutott apa… - feleltem szemlesütve.
- Ne azzal foglalkozz, inkább azon járna az eszed, hogy megcsináld a házidat – köpte a szavakat…
Még most is itt csengenek a fülemben, de valamiért csak egy váltópontot jelentettek számomra. Egy pontot, ahol el kellet döntenem hogyan tovább.
Furcsa így visszagondolni azokra az időkre, mert valahogy sosem éreztem, hogy gyerek lennék, és ezért nekem akkor fel sem tűnt az, hogy talán egy nyolc éves gyereknek nem azon kellene járnia az eszének, hogy megtanulja elrejteni mások elől az igazi érzéseit, mert valaki belétáplálta, hogy felesleges kimutatni őket, hiszen senkit nem érdekel. Igazából csak azért tanultam meg hazudni, mert nem akartam másoknak csalódás tokozni… Kimagyaráztam bármit, és pillanatok alatt csináltam fehérből feketét, de csak azért, hogy ne kelljen ezzel másoknak problémát okoznom…
Mindig is furcsa voltam, alkalmazkodtam, és segítettem, és próbáltam láthatatlan lenni. Mindenki megkedvelt, aki pedig nem az azért, mert képtele volt rajtam kiigazodni, vagy mert olyat akart amire én már nem voltam hajlandó… Az úgynevezett barátaim is ilyenek. Mindig elvárnak tőlem valamit, de cserébe én ne várjak semmit… Folyton csak az járt a fejemben: „Kell nekem ez?” de valamiért mindig az volt a válasz, hogy „Ezen múlik az életem”, de ez azon a napon megváltozott… De az emlékeim egy kicsit hamarabbra nyúlnak vissza:

Péntek délután volt emlékszek, amikor hazafelé mentem a suliból busszal, és leült elém a buszra a barátjával. Akkor is úgy mosolygott, mint mindig. Kedves volt, és csak csacsogott. A huszonöt percet végigdumálta, és mindenről beszámolt, amit csak fontosnak ítélt, és engem is kifaggatott nagyon sok dologgal kapcsolatban… Bemutatta a barátját, akivel nagyon boldognak tűnt…
Szerettem vele beszélgetni, mert mindig jobban éreztem magam a társaságában, csak éppen nagyon keveset találkoztam vele. Mellette mindig azt éreztem, hogy ugyanannyit érek mint ő, vagy bárki más… de pár hétre rá minden elromlott…


Már elmúlt öt óra, és én éppen a szolfézs órámra igyekeztem. Sötét volt már, de az utcák olyan hangulatos narancssárga színben pompáztak. Megint nem volt kedvem emberek közé menni, mint ahogy előtte bármikor. Kezeimet dörzsölgetve léptem be az épületbe, hogy felmelegítsem az átfagyott ujjaimat, majd kivettem a fülhallgatót a fülemből, és leállítottam, a csodás zongorajátékot, ami nem más volt, mint az Alkonyatból ismert Bella altatója. Hetekig könyörögtem a zongoratanáromnak, hogy tanítsa meg, de csak annyi volt rá a reakciója, hogy az nem tananyag, így nem taníthatja meg nekem…
Nos, ott tartottam, hogy bementem a terembe és leültem az egyik pad mögé és kipakoltam. Közben szállingózni kezdtek az emberek, majd alig tíz perc alatt megtelt az egész terem. Bejött a tanár és elkezdte leadni az aznapi anyagot. Beénekeltünk… kottáztunk… meg hasonló rém unalmas dolgot csináltunk még, majd ahogy kezdett egyre jobban idegesíteni a semmittevés elkezdtem nézelődni a teremben, - ugyanis heti egyszer jártam ott, és még volt mit felfedeznem. És akkor megakadt a szemem valamin. Egy nem túl magas szekrény tetején volt… Zöld, kókadozó virágok csak úgy odahányva, és köztük egy meggyújtott mécses. A szívem hirtelen a torkomban kezdett el dobogni. Meghűlt bennem a vér, és egy pillanatra azt hittem lefordulok a székről.
A tanárnő közben észrevette, hogy nem rá figyelek, és épp a szemével kereste az elterelésemként szolgáló tárgyat, amikor csak egy kis elhaló hangocska szakadt fel a torkából…
Odakaptam a fejem és csak azt láttam ahogy nyugodt léptekkel a szekrény felé sétál.
- Ki az a képen? – kérdezte érdeklődve, majd én is visszafordultam a kis emlékhely felé.
De asszem az volt életem legrosszabb pillanata… Mert a képen, ami a virágok között bújt meg, nem más volt, mint az én kedves, mosolygós és életvidám barátnőm.
Egy világ omlott össze bennem. Megtörten suttogtam magam elé halott barátnőm nevét. A reakció amit kiváltott a társaságból annyira tipikus volt…
Mindenki érdeklődve nézett rám, és tőlem várták a magyarázatot. Összeomlottam, egy szó sem jött ki a számon, de tartottam magam. Nem moccantam, és egyetlen egy könnycseppet sem ejtettem, de ami ezek után történt arra csak halványan emlékszek… Tudom, hogy lehetetlenül hangzik, de így van, az agyam egyfajta védelmi mechanizmusként blokkolt mindent, és rutinból cselekedtem…
A következő emlékem az, hogy az utcán bolyongok hazafelé, és nagyon fázok. Újra végiggondoltam mindent és csak az járt a fejemben, hogy megtudjam, hogy mi történt vele…
Rögtön telefon után kutattam, és felhívtam a legjobb barátnőmet, hiszen ő mégis sokkal közelebb ált hozzá, mint én, ő biztos tud valamit, de nem vette fel. A telefonja ki volt kapcsolva… Újra tárcsáztam, de akkor már egy másik barátnőmet, aki talán tudhat valamit. Elmondta, hogy az ügy már lassan két hete volt, és hogy a hírekben is benne volt. Kérdeztem mi történt, erre ő elmesélte, hogy a részleteket ő sem tudja, csak annyit, hogy a helyi vasútállomáson egy vonat alá ugrott, és rögtön szörnyethalt…

Megremegett a telefon a kezemben, és azt hittem ott helyben szörnyet halok, de csak nem akartam, sírni… nem akartam, hogy bárki is halja, ezért tovább kérdeztem, de ő csak hárított, hogy nem tud semmit, majd lerakta…
Úgy zokogtam akár egy gyerek… Csak potyogtak a könnyeim. Már régóta több éve is annak, hogy utoljára sírtam, de akkor úgy ki bőgtem magam, hogy egy életre elég volt…
Majdnem egy órás késéssel értem haza. Anya kérdezte mi a baj, mire én őszintén elmondtam, hogy a barátnőm meghalt, mire azt mondta, hogy sajnálja, majd visszafordult a gáztűzhelyhez és tovább főzött…
Rosszul esett, de kettőt sem szóltam. Nem éreztem szükségét annak, hogy kinyissam a számat, felesleges volt, minden egyes szó… azok csak szavak lettek volna… és semmit sem jelentettek volna…
Éjjel szörnyű rémálmom volt, sötétben voltam, és valamiért minden annyira nagynak és befolyásolhatatlannak tűnt, majd megjelent két fény… Egy vonat reflektorfényei, és éppen felém tartottak… Egyenesen felém… küszködtem, menekülni akartam, de nem ment, mintha a lábaim betonból lettek volna, majd mielőtt a vonat odaért hozzám, én felriadtam. Sötét volt a szoba, csak a néhol beszűrődő lámpafények világították meg a tárgyakat. Hallottam, ahogy anya szuszog az ágyában, és ahogy odakint ugatnak a kutyák. Abban a percben úgy éreztem egyedül vagyok… Persze ezzel mindig is tisztában voltam, de eddig a másoknak mondott hazugságok számomra is igaznak tűntek, de abban a pillanatban mintha belém nyilallt volna. Rátelepedett a mellkasomra és nem akart onnan leszállni… Fojtogatott és alig kaptam levegőt, fuldokoltam, de a zihálásomra senki nem ébredt fel. Úgy éreztem akár meg is halhatnék, akkor sem történne semmi, mert nem érdekel senkit. És abban a pillanatban megértettem miért érintett meg jobban az elvesztése, mint másokat… Mert akár én is lehettem volna az, de mégsem siratnának meg igazán, csak azok, akik tudják, mit érzek, amikor azt mondom:
„Én ezt nem bírom… Fel akarom adni… Ennek így nincs értelme…”